Scroll down for the English version.
Második esély
A troli jókora lendülettel fordul ki a Dohány utcából. Már állok, a következő megállónál leszállok, így jól meg kell kapaszkodnom, nehogy a mellettem álló néninek essek. Vezetőnk mindent megtesz a zöld hullámért, bár, mi utasok talán egyetértünk abban, a menetrend tervezésénél ez nem volt cél.
Most már látom is a megállót, nem messze tőle a kocsma fényei, ahova ma este tartok. Ricsi cimborámmal találkozom. Már egy hónapja nem igazán beszéltünk, pedig az egyetemen szinte elválaszthatatlanok voltunk. Ő minden bizonnyal már a helyszínen van, sőt, le merném fogadni, hogy be is előzött legalább egy, ha nem két körrel.
– Na végre hogy itt vagy! – hangzik köszöntése, amit nem tudok mire vélni, elvégre halál pontosan érkeztem. Akaratlanul is az órámra nézek, de valójában lényegtelen az egész. A fontos az, hogy itt vagyok, és hogy egy korsó sör vár az asztalon.
– Ez igen! Így kell várni valakire. Nagyon köszönöm – mondom elismerően, és már nyúlok is a pohár felé. Mondják, hogy már lejárt a határideje a történetnek, mi mégis tartjuk magunkat a szokáshoz, nem koccintunk, csak biccentünk, és jókorát kortyolunk a hely specialitásából.
Ahogy a korsók az asztalt érintik máris elindul az elmúlt hónap történéseinek feltárása. Úgy tűnik, hogy továbbra is szingliként adjuk elő. Ez viszonylag állandónak tekinthető az elmúlt harminc akárhány hónap beszámolóit tekintve. Munkafronton viszont vannak változások, illetve lehetnének.
– Megint elutasítod őket, nem igaz? – kérdezi Ricsi.
– Nem hiszem, hogy igazán azt akarnám csinálni.
– Hanyadik alkalommal is környékeztek meg?
– Csak a második, de nem változott semmi.
Történt ugyanis, hogy egy sportszakmai elemzésekkel foglalkozó amerikai cég megkeresett, immáron másodszor, úgy egy év kihagyással, mert nagyon szeretnék, hogy nekik dolgozzak. Viszont én jól érzem magam a jelenlegi helyemen. Illetve, mondjuk, hogy elvagyok. Sportújságíró volnék, méghozzá nem is rossz. Még a The Athleticnek is szoktam írni. Innen jött, hogy megtaláltak a tengeren túlról.
– A múltkor azért elég sokat vacilláltál rajta, nem? – kérdezi Ricsi, és valóban. Első alkalommal kis híján rábólintottam az ajánlatukra. A dolog annyira komoly volt, hogy még ki is utaztam Cincinnatibe, a központjukba. Nem ám amolyan Zoom interjú volt csak. Persze előtte átestem egy olyanon is, de úgy tartották jobbnak, ha személyesen is találkozunk. Mindezt ráadásul az ő költségükön.
– Igen, nehéz volt a döntés. De jó most még ez az írás. Így is tudok elemzéseket csinálni, de nagyjából akkor, amikor én döntöm el.
– Félre ne érts, de nem ez a munkád kedvenc része? Elemezni, meglátni olyat, amit más nem? Aztán írni egy olyan cikket, ami már szinte tanulmány.
– De – vetem oda flegmán, mert van abban valami, amit mond. Megjegyzem, hogy még nem utasítottam vissza, de ezt nem kötöm az orrára.
– Akkor meg? Jól vigyázz, nem sok embernek adódik ilyen második esély az életében!
Ezzel egy időre abbamarad a beszélgetés a munkáról, és átterelődik általánosabb témákra, mint például a folytonos felújítások Ricsi lakása alatt, amitől gyakorlatilag képtelen bárki is aludni az egész lépcsőházban. Már-már lesüllyedünk arra szintre, hogy egy SZTK-ban panaszkodunk egymásnak a betegségeinkről, fájdalmainkról, és próbáljuk egymást túllicitálni, amikor Ricsi szeme megakad valamin a hátam mögött.
– Ezt nem fogod elhinni! Fordulj csak meg, de finoman! – kéri, illetve szinte parancsolja. Nincs hozzá túl sok kedvem, hogy játszam az engedelmeset, főleg, hogy tudom, hogy a hátam mögött van a tévé is.
– Hadd ne kelljen tévét néznem, egész nap mást se csináltam, csak meccseket néztem – kérem, hogy tekintsen el most ettől.
– Mi? Dehogy! Leszarom a tévét, de nézd csak meg a csajt a pultban! – mondja. Ez az én barátom, gondolom magamban elégedetten.
– És, kit kell látni? – kérdezem, és finoman a vállam fölött hátra tekintek, aztán a lélegzetem is eláll. Visszafordulok az asztal felé, és Ricsi pontosan látja rajtam, hogy bizony, igaza lesz.
– Már mikor beléptem is ismerős volt, de most beszélgetés közben esett le, hogy ki ez. Vagyis, ő lenne? A csaj arról a buliról?
– Igen. Lilla – nyugtázom röviden.
– Mikor is volt? – kérdezi, bár szerintem pontosan tudja.
Talán négy-öt éve lehetett, hogy elmentünk egy szilveszteri buliba. Egy haverunk Gábor tartotta, valahol kint a város szélén. Arra már nem emlékszem pontosan hol, de talán valami stúdióban a Tétényi úton. És ott találkoztam Lillával. Könyvelőként dolgozott annál a cégnél, ahol Gábor is, bár már akkor se volt nagyon oda érte. Tervezte, hogy vált majd, de nem gondoltam volna, hogy a pultozás lesz az alternatíva.
Az már nincs meg, hogy keveredtünk egymás mellé, de nem is az volt a fontos. Máig nem értem, hogy történt, de az akkor még két ismeretlen ember, egy csapásra csak az egész éjjelt végig beszélte, szinte levegővétel nélkül.
– Áh, tényleg. Mondd csak, hol is volt Klau akkor? – merül fel joggal Ricsiben a kérdés. Na igen, Klau. Egészen pontosan Horváth Klaudia, az ex-barátnő. – Még akkor együtt voltatok nem? – kérdezi, illetve inkább megállapítja.
– Technikailag, igen. Ha jól emlékszem valami céges szilveszteri bulin volt. Csak dolgozóknak, semmi család vagy partner.
– Értem. Technikailag.
– Így van. Azon kívül meg, semmi sem történt az este.
– Leszámítva, hogy az volt életed legizgalmasabb éjszakája, de javíts ki, ha rosszul idéznélek – emlékezik vissza. Nem javítom ki. Valóban így volt. És nem sokkal utána szakítottunk is Klaudiával. Már érett egy ideje. Ha jól tudom, most épp Dubaiban dolgozik valami cégnél. Azóta nem is beszéltünk.
– Történt valami az este után? – kíváncsiskodik.
– Találkoztunk. Kétszer. Semmi sem történt. – Pedig nagyon szerettem volna. De ezt most nem mondom ki. Mégis, arcomról leolvasható, hangomból kivehető.
– Hát, akkor most miért nem mész oda hozzá?
– Ugyan minek? Öt éve már lefutottuk ezt a kört, mi értelme kitennem magam ennek megint?
– Hallod magad? Az élet megint eléd sodor egy második esélyt. Öt év rengeteg idő. Különben is, hányszor fordul elő az emberrel, hogy az élet elé sodor megint egy lányt, akivel egyszer már az egész éjjelt átbeszélte? – kérdezi tovább, de már nem nagyon tudok figyelni, a gondolataim már máshol járnak. Egy emlék ragad magával.
Az autópályán töltött monotóniát felváltották az ismerős falvak, az őket összekötő kanyargós utak, ligetek, csorda maradványok, kisebb nyájak, korábban nyüzsgő tanyák mára letűnt maradványai. Ahol a gyümölcs lelkét itallá varázsolják, áll a táblán az egyik falu elején. Eszembe juttatja, hogy ha már erre járok, akkor jobb ha én is beszerzek egy kevéssel az isteni nedűből és a fekete aranyból.
Rég jártam erre. Egy évnél sűrűbben sajnos nem nyílik rá lehetőségem. Pedig hogy szeretem. Ilyennek képzelem a szabadság illatát. Friss, eső áztatta mező, a csorda ugyan eltűnt a szem elől, de közelségük az orromban érzem, a frissen fejt tej hívogatása, és a forrón, sötéten izzó lekvár az üstben. Fontos is lenne, hogy sűrűbben jöjjek. Nagyszüleim biztosan értékelnék. Őket jövök meglátogatni.
Mondhatnám, hogy a kis falu szinte alig változik, mégis, évről évre mindig felfedezek valami újat. Hol csekélyebb, hol lényegesebb a változás. Éppen az az újság, hogy termálvizet találtak. Az egyik háznál meséli egy néni, ahol pálinkát és lekvárt vettem. Most az egyik helyi vállalkozó, akié szinte a fél falu, fürdőt építtet majd.
Visszamegyek az autóhoz, nem időzöm sokáig, elvégre várnak rám. Tovább hajtok, átmegyek a falu mellett csordogáló, békalencsével borított folyó hídján, és elhagyom a falu vége táblát. Innen már könnyen kivehető balról a közeledő temető. Nincs nagy élet. Miért is lenne? A ravatalozó mögött egy kis kék autó parkol, talán egy Suzuki lehet. Nem biztos. Mindegy is, én nem itt állok meg, tovább megyek, és majd a hátsó bejáratnál teszem le az autót. Útközben kicsit aggódtam, hogy az utóbbi napok esőzései miatt nagy sárral találom magam szemben, de nem vészes a helyzet, nem fogok beragadni. Lefordulok balra, bezötykölődöm a földúton, és hátsó kapu előtt állok meg.
Hallottam, hogy nyáron az aszály miatt sok növény elszáradt, ennek viszont most nyoma sincs. Az eső megtette hatását. A fű a sírok között és a temető körüli tisztáson kizöldült, és olyan zsengének tűnik, mintha csak gondoznák. Az őszi eső párával és köddel takarja be a határt, így csak az erdő szélét látom, de ők is a szebb arcukat mutatják. Hiába viszont a zöldellő nyárfák, és hiába fordítom fejem a bérci tető irányába, a köd rejtekében csak sejthetem, hogy talán már hó takarja.
Ennél biztosabban tudom, hogy nagyszüleim örülnek látogatásnak. A felújítás óta a sír büszkén áll a körülötte süllyedező szomszédok között. Most már csak én járok hozzájuk. Nem szokásom hosszasan időzni, pedig nagy távolságot teszek meg értük, de ahogy azt kell, letakarítom a sírt, a peremét és a környezetét. Felkészültem. Hoztam magammal seprűt, ollót, rongyot, kannát, virágot. Igaz, az egyik csak művirág, azt remélem, hogy tovább kitart. Hacsak le nem lopják. Lelke rajta, aki ilyenre folyamodik.
Vizet kell hoznom a csapról. A sírt is lemosnám, és az egyik virágnak is jót tenne. Elindulok a csap felé, a temető másik végébe, a ravatalozó felé. Az eső nem csak szép színt adott a fűnek, de nőtt is tőle becsülettel. A bokáig érő fűben lucskos lesz a cipőm és a nadrágszáram. Majd megszárad. Szép idő van, meg különben is kit zavar. A temetőben csend honol, egy lelket se látok. Az épülethez közeledve néhány újabb sírra leszek figyelmes. Még friss a hant. Pár hete lehetett a temetés. A gyászolók már sehol, helyettük a fejfán csak egy rozsdafarkú pár szomorkodik.
Hallgasd a harang szép szavát, imádd Istent, szeresd a hazád! mondja a fába rótt írás a ravatalozó előtt állított haranglábon. Legyen így! Osztag. Hadtest. Isten. Haza, jut eszembe róla az Egy becsületbeli ügy egyik ikonikus mondata, bár biztosan más volt a céljuk ezzel az idézettel. Az is lehet, hogy aki csinálta, nem látta a filmet. Vagy csak velem van baj. Elnézést kérnék tőle, ha most itt állna, de úgy tűnik egyedül vagyok.
A halk csobogás lassan tölti meg a kannát, amikor bambulásomat egy hang zavarja meg.
– Jó napot! – szól a hátam mögül egy női hang. Megfordulok, hogy köszönjek, és meglepetésemben majdnem elfelejtem elzárni a csapot. Még időben kapcsolok, így nem fröcsögöm össze magam, és a váratlan látogatót.
– Jó napot! – felelek kissé zavartan, miután elzárom a csapot. És készülök átadni a lehetőséget a töltésre.
– Kihez jöttél látogatóba? – kérdezi, és egyből el is hagyja a hivatalos formát. Őszintén szólva nem bánom, az pedig kifejezetten kedvemre van, hogy látogatásnak tekinti ő is az idejövetelt.
– A nagyszüleimhez – bár ahogy ezt kimondom, látom az arcán, hogy ennél konkrétabb válaszra számított. – Gyarmati Piroska és József – teszem hozzá gyorsan, megelőzvén kérdését.
– Jaj, milyen udvariatlan vagyok. Ne haragudj, hogy így rád törtem magányodban. Cseke Júlia, szia!
– Szatmári András, szia! Nem tesz semmit.
– Várj, Gyarmati? – kérdezi. Biztosan azt gondolja, hogy tudja kik voltak, mert ismerős neki a név. Ezt nem csodálom. Ha jobban megfigyeli az ember a sírokat, akkor láthatja, hogy gyakorlatilag öt-hat vezetéknévvel megoldották az elmúlt bő száz évet. De feltételezem, hogy a régi temetőben is hasonló nevek szerepelnek. Csak már senki nem tudja elolvasni őket. Sokan talán már meg se találnák, annyira visszavette a természet. – Nem a Görgey utcában laktak véletlen? – kérdezi megint, amivel meglep. De, pontosan, ott laktak.
– De. Honnan? – több nem jön ki a számon, bár ez is épp elég neki.
Erre Júlia röviden összefoglalja, hogy az ő nagymamája is abban az utcában lakott, bizonyos Erzsike néni, és onnan emlékszik Gyarmatiékra a Görgey utcában. Milyen kicsi a világ. Sokkal kisebb mint gondoltuk eddig. Rövidesen tudatosul ugyanis bennünk, hogy mi valójában ismerjük egymást. Kisgyerekkoromban rendszeresen a nagyszüleimnél töltöttem a nyarat, és ugyan a legtöbb esetben kiválóan elvoltam az udvaron; kergettem a csirkéket, kacsákat, vagy volt olyan amikor a pulykák kergettek engem, segítettem a ház körül, fociztam, ganéztam a szomszéd bácsi tehenét. Még saját kis villám is volt. Talán onnan ez a máig tartó élvezete az istállószagnak. Ha pedig nem egyedül, akkor unokatestvéreimmel vettem részt valami csínyben, amikor mamámmal felmentünk a városba. Akadt aztán egy nyár, amikor a kissé átellenben lakó, általam csak Erzsike néninek hívott néni udvarán játszottam az ottani gyerekekkel. Ők idevalósiak voltak tudomásom szerint, de legalábbis környékbeliek. Annyira jól éreztem magam velük, hogy egy hétvégét még velük is töltöttem a szomszéd faluban. Emlékszem, féltem, hogy nagymamám talán nem engedi meg, de mivel szegről-végről ismerősökhöz mentem, és csak a szomszéd faluba, így áldását adta. Nagyon rég volt, és csak egy nyár, azon belül is egy hétvége. Már azt sem tudom kik voltak ott. Sőt, a nevüket se tudom, talán akkor se tudtam mindenkiét. Különben is, pocsék a névmemóriám. Viszont egy dologra határozottan emlékszem, hogy volt egy lány a bandában.
– Csak nem? – kérdezem, folytatva továbbra is roppant összeszedett kérdéseim sorát.
– Úgy tűnik. Milyen régen is volt az?
– Háát, úgy tíz éves lehettem. Hadd ne számoljam ki – kérem, bár tudom, hogy akkor ez úgy huszonöt éve történhetett.
– Ez esetben én is. Emlékszem egész éjjel beszélgettünk. De azt már nem tudnám megmondani, hogy miről – mondja a lány, amit csak megerősíteni tudok. Szilvesztereken kívül az volt talán az első olyan alkalom, amikor éjfél után is fent voltam, sőt szinte egészen reggelig. Talány, hogy miről beszéltünk, valószínűleg csupa fontos és lényeges dologról, elvégre mi másról tudna két tíz éves beszélgetni.
Mint megtudtam, Júlia azóta is itt él a környéken, tanítóként dolgozik. Tovább tetézte a meglepetések sorát, hogy a férje azaz egyik fiú lett, aki szintén ott játszott velünk a "bandában" azon a nyáron.
– Emlékszel rá? – kérdezte, de csak rázom a fejem. Még az ő arcát se tudtam volna felidézni, ha bárki megkért volna rá. – Nem baj. Én se emlékeztem – mondja, majd elmeséli az egész történetet. Hogy találkoztak megint, aztán a fiú szüleinek a válása, egy falusi búcsú, egy tócsa és egy kifordult boka. Nehezen tudom követni, de igazán nem is érdekel a történet. Akkor éjjel nagyon jót beszélgettünk, úgy tűnik ez ma már másképp lenne. A helyzet maga tűnik izgalmasnak, hogy ennyi idő elteltével két ember története ismét keresztezi egymást. És valószínűleg ugyanolyan gyorsan el is távolodik. – Mekkora esély van erre? – kérdezi, amivel kizökkent a gondolataimból, és érzem, hogy valamit válaszolni kellene, bár csak sejtem, hogy mire is utal a kérdése.
– Ezek szerint nagyobb mint gondolnánk – felelem.
Pár percet még álldogáltunk, és együtt csodálkoztunk az élet kiszámíthatatlanságán, aztán véglegesen átadtam neki a csapot, és visszaindultam nagyszüleimhez.
A csap melletti beszélgetés alatt szinte teljesen megszáradt a nadrágom szára, de most visszafelé, megint összevizezem. Továbbra sem izgat a dolog. Érdekes találkozás volt, az ember nem gondolná, hogy milyen véletlenek adódnak, különösen nem egy tőle alapvetően háromszáz kilométerre fekvő temetőben. Azt mindenesetre díjazom, hogy így huszonöt év szünet után, nem ragaszkodott hozzá, hogy hirtelen keressük majd aktívan egymás társaságát, és rendszeresen beszéljünk. Talán majd találkozunk megint, újabb huszonöt év múlva.
Ettől függetlenül egy érdekes történet. Visszaérek nagyszüleimhez, és elmesélem nekik. Most legalább tudok mit mondani, máskor csak nagy általánosságok jönnek belőlem, mint hogy éppen jól vagy rosszul vagyok, mi a helyzet a munkával. Ez most friss, ropogós hír, és biztosan őket is jobban érdekli, mert olyanról mesélek, akit ők is ismertek. Hosszú évekkel ezelőtt egy egész éjjelt beszéltünk át, most pedig a semmiből itt van, találkozunk. Hányszor történik ilyen az emberrel?
Ricsi kortyol egyet a söréből, és nagy szemekkel bámul rám. Érzem, hogy vár valamire.
– Na, mi van, nem válaszolsz? – kérdezi.
– Ne haragudj, elbambultam. Mit is kérdeztél?
– A pultos csajról beszéltünk. Azt kérdeztem, hogy mégis hányszor fordul elő az emberrel, hogy az egész éjjelt átdumálja a csajjal, annyiban marad, majd gyakorlatilag a semmiből, évek múlva újra találkozik? – joggal merül fel benne a kérdés, ám tudtán kívül beletrafál a közepébe.
– Nem tudom. Talán kétszer – felelem.
– Hogy mi? És mi lett az elsővel?
– Férjhez ment.
– Mikor? Hogyan? Egyáltalán kiről beszélünk? – kíváncsiskodik mint mindig. Röviden összefoglalom neki a pár hete történeteket. A számára lényegtelen részleteket kihagyom a meséből. Maradjon meg nekem, hogy miről beszéltem nagyszüleimmel. A rozsdafarkú párról sem teszek említést.
– Öregem, piszok mázlista vagy.
– Ezt fejtsd ki kérlek – mert nem egészen értem mégis miről beszél.
– Két héten belül az univerzum másodszor játszik eléd egy olyan lányt az életedből, akivel gond nélkül dumáltál végig egy egész éjszakát. Vannak olyan párok, akik egy hónap alatt, vagy talán még tovább sem beszélnek ennyit. Aztán meg később vered a fejed a falba, hogy mi lett volna ha. Tudod hányan verik a fejüket a falba?
– Nem. Nem tudom.
– Hát, igen. Jó, pontos számot nem tudok, de biztos kurva sokan. Szóval miattuk is, de legfőképp magadért, ragadd meg ezt a lehetőséget! Itt egy újabb második esély. És attól, hogy most sorjázza eléd az élet ezeket, ne feledd, könnyen lehet, hogy ez az utolsó!
Nehéz vitatkozni az érvelésével. Nem is akarok. Kiürítem a poharam, és a pult felé indulok. Ezzel meg is teremtem az alapot, ha más nem lesz, legalább egy újabb korsó sörrel térek vissza az asztalhoz.
A pultnál a tömeg oszladozni kezd. Úgy tűnik egy nagyobb társaság várt a rendelésére, és most hogy megkapták, távoznak a lefoglalt külön termükbe. Odalépek a pulthoz, az üres korsót a szélére rakom. Nem nagyon gondoltam át, hogy kellene ezt csinálni. A temetőben Júlia szólított meg, de még nem tudta, hogy ki vagyok. És a "jó napot" talán kicsit túlzás lenne. Egyébként is az lenne a legjobb, ha épp nem egy temetőre gondolnék, hanem visszajönnék a jelenbe, ide, ebbe a kocsmába, a pult mellé, az üres sörös korsómmal.
– Szia, mit adhatok? – kérdezi. Még rám se néz, mert a pult alatt matat valamivel, csak a szeme sarkából látott, és gondolom dolgozik benne a rutin.
– Szia! Egy korsó ipát szeretnék – kezdem, hogy válaszoljak a kérdésére. Erre felemeli a fejét, és a tekintetéből úgy veszem ki, hogy talán rémlik neki valami. – Illetve, nem tudom, lehet, hogy nem emlékszel már – folytatom habozva.
– András! Szia! Dehogynem! – mondja mosolyogva, de megszokásból továbbra is zavartalanul csapolja a sörömet.
– Kicsit féltem, hogy nem ismersz meg. Egy barátommal ültünk be, és úgy vettünk észre – magyarázom, és közben mutatok az asztalunk felé. Bár láthatóan nem érdekli. – Ezer éve, nem igaz? Mi újság veled? – kérdezem, és közben szánakozom, hogy hogy voltam képes egy ennyire sablonos, béna kérdést feltenni. Mintha nem abból élnék, hogy írok, alkotok.
– Huh, tényleg rég volt. Mi is? Hát, az jó hosszú lenne – tér ki a konkrét válasz elől, de legalább nem flegmázta le bátortalan közeledésem, és tök béna kérdésem. – Jó lenne dumálni amúgy, de most így nem fog menni – mondja, mire rájövök, hogy persze, hiszen itt ő dolgozik.
– Jaj, persze. Ne haragudj!
– Ugyan, ne viccelj! Egykor fogok végezni, és ugyan olyan leszek mint egy zombi, de ha van kedved, akkor nézz vissza! Úgyis éjjel szoktuk a legjobbakat beszélni – kacsint oda a mondat végén.
Ebben is maradunk. Visszamegyek az asztalhoz, elújságolom a híreket Ricsinek. Alig győzte kivárni, hogy visszaérjek hozzá. Abban maradunk, hogy nem a kocsmában várjuk ki az egy órát, mert hajnalig még rengeteg idő van, és ebben a tempóban addigra nagyon részegek lennénk. Így hazafelé vesszük az irányt. Ki-ki a maga irányába.
– De reggel, első dolgod. Érted? – köti a lelkemre, hogy azonnal számoljak be a történekről.
Ugyanaz a troli. A rendszámát ugyan nem jegyeztem meg, de a sofőr egészen biztosan ugyanaz. Csak öt óra eltéréssel. Mostmár ő is biztos a műszakja végét várja. Ez az utolsó járat, innentől már csak az éjszakai jár. Úgy látom a buszról, hogy a kocsmában még mindig zajlik az élet, emberek adják egymásnak a kilincset. Furcsán eltolódott a buliba menetel ideje. Ezek a srácok valószínűleg most érkeznek meg az alapozásra. De nekem nem kell bemenni. Ahogy közelebb érek látom, hogy Lilla már kint áll a bejárat előtt, pedig nincs is még egy óra. Vagy hamarabb végzett, vagy fontosnak tartja. Szeretném azt hinni, hogy az utóbbi.
– Szia! Kicsit féltem, hogy nem jössz végül. Mehetünk? – kérdezi, bár azt nem értem, miért gondolta, hogy ilyet csinálnék.
– Hát már hogyne jöttem volna? Hova akarsz menni?
– Irány a Duna-part! Addig járkálunk fel-alá, amíg végére nem érünk minden történetnek! – megragadja a kezem, és a zebra felé indulunk.
És valóban. Egy oda-vissza is kevés volt, pedig a Kopaszi gáttól egészen az Elektromos csarnokig bejártuk. Hol a pesti, hol a budai oldalon. Így legalább mindkét oldalt alaposan szemügyre vehettük a hajnalodó fényekkel, és a ködön keresztül erőlködő napsugarakkal. Öt év hosszú idő. Azt gondolnám, hogy mennyi minden történik az emberrel ennyi idő alatt, de ha leszámítjuk az alkalmankénti hosszabb nyaralásokat, pihenős, kirándulós hosszú hétvégéket, valójában nem marad más a legtöbb esetben, minthogy dolgoztunk. Így volt ez Lillával is. Az alapján, hogy annak idején hamar tisztázódott miért is nem lenne érdemes komolyan terveznünk egymással, meglepő, hogy most is egyedülálló. Sőt nem is igazán volt komoly kapcsolata az elmúlt öt évben. Igaz, nekem sem, de én nem is úgy terveztem, hogy így öt év elteltével már családom van, és óvodai előadásokra járok. Végül egyikünk sem jár. Azt is megtudtam, hogy ez a kocsmai munka csak ideiglenes.
– Kellett valami más. Elegem volt már a sok határidőből, számokból, az egész napi irodában gubbasztásból. Nem beszélve a kollégákról. Uh.
– És honnan jött az ötlet a pultozásra?
– Egy barátnőmmel elmentünk inni. Akkor már talán fel is mondtam, vagy a környékén jártam. Pont ebbe a bárba jöttünk. Láttam, hogy keresnek pultost. Két rendelés között megkérdeztem, hogy mit szólnának. Ennyi.
– Ennyi? Végigmértek és fel is vettek?
– Most mit mondjak? Meggyőző megjelenésem van.
Gimnáziumban, de talán még utána is, nagy rajongója voltam a matematikának, fizikának. Ott nagy jelentősége van a különböző mértékegységek közötti átváltásoknak. Akkor még nem tudtam, hogy az időt bizonyos körülmények között távolságra is át lehet váltani. A hajnali séta alapján öt év megfelel nagyjából húsz kilométer sétának. A huszadik kilométer után egyszer csak elfogyott a mondanivalónk, bár az is lehet, hogy egyszerűen csak elfáradtunk.
A napot még nem látom, de a sugarai már világosba öltöztetik a várost. Már járnak is a nappali járatok. Mondanám, hogy már csilingelnek a villamosok, de az a kor már elmúlt, a Combinók máshogy viselkednek. A Jászai környékén botorkálnak a hajnalig bulizó fiatalok maradványai, mi pedig a villamosra várunk. Nem egy irányba fogunk menni. Ő még mindig Budán lakik, én pedig továbbra is a kilencedik kerület egzotikumát élvezem.
– Most mi legyen? – kérdezi, és lövésem sincs, hogy milyen választ lehet erre adni. Szállj fel a villamosra. Aludd ki magad. Első körben ilyen, és ehhez hasonló dolgok jutnak eszembe. Végül az éppen érkező villamos rövid megállás után tovább zötykölődik, de mi még mindig a megállóban állunk. – Addig nem megyek el, amíg nem tisztázzuk – teszi hozzá.
– Rendben – mondom, de továbbra sem tudom, hogy ezen kívül mégis mit. Türelem. Nem kell kapkodni. A türelem rózsát terem mondják. Én máshogy használom. Jobb, szeretem, ha hurkát terem. Ezt még gyerekkoromban egy Paprika Jancsi előadáson tanultam. Ez esetben remélem, hogy választ terem. És talán utána majd hurkát.
– Jártunk már itt, de végül abban maradtunk, hogy nem érdemes rálépni erre az útra – kezdi, és bólintok. Valóban így volt. – Eltelt viszont öt év, és valójában semmi se változott. Leszámítva, hogy öregebbek lettünk – folytatja, de nem tudom megfejteni, hogy milyen irányba akar ezzel menni. A helyzet valóban nem változott. Kérdés, hogy ez most jó vagy sem. Érzem, hogy reagálni kellene valamit, de továbbra se tudom, hogy mit. Félek, hogy csak rontanék a helyzeten.
– Ez szomorúsággal tölt el – mondja megint, pár pillanat hallgatás után. – Eltelt öt év, és mintha mi sem történt volna.
– Emiatt már kár keseregni – wow, megszólalok. És micsoda bölcsességet sikerült. Ami elmúlt, elmúlt. Kár, hogy nem tettem hozzá ezt is. Mégis, úgy tűnik, hogy egy jól eltalált mondat volt. A szemével már szinte bólogat. Én viszont azt hallom, hogy egy újabb villamos közeledik.
– Ezzel már elmegyek – mondja, és sóhajt egy nagyot. – Mit csinálsz holnap? – kérdezi, és nem tudom leplezni örömöm. Miért is kéne. Mit csinálnék? Nem tök mindegy? Amit csináltam volna, majd elintézem máskor.
– Semmit – egyértelmű a válasz.
– Aludjuk ki magunkat, aztán találkozzunk! Nincs kedvem még öt évet elpazarolni – és egy csókot nyom az arcomra, majd felszáll a villamosra.
Nem telik bele egy percbe, a villamos már a Margit-hídon kanyarog. Elindulok vissza a rakpart irányába, a 2-es villamos megállója felé. Hm... a 2-es villamos, még a város is. Minden erre utal. A második esély. Igaza van Ricsinek. Lehet, hogy az utolsó. Meg kell ragadni.
Second chance
The trolley-bus turns out of Dohány Street with a good amount of momentum. I'm already standing and will get off at the next stop, so I have to hold on tight, so as not to fall into the elderly woman next to me. Our driver is doing everything to catch the green wave, but we passengers probably agree that this was not the goal when planning the schedule.
I can already see the stop and not far from it, the lights of the pub where I'm headed tonight. I'm meeting up with my buddy Ricsi. We haven't really talked for a month, even though we were almost inseparable at university. He's probably already at the scene, and I'd bet he's had at least one, if not two, rounds already.
– Finally, you're here! – he greets me, which I don't know how to take, as I arrived right on time. I unintentionally glance at my watch, but it's actually irrelevant. The important thing is that I'm here and that a pint of beer is waiting on the table.
– This is great! This is how you should wait for someone. Thank you so much – I say admiringly, and I'm already reaching for the glass. They say the deadline for the story has already passed, but we still stick to tradition. We don't clink glasses of beer, just nod, and take a big sip of the pub's specialty.
As soon as the glasses touch the table, we start to uncover the events of the past month. It seems that we're still presenting ourselves as single. This can be considered relatively constant considering the reports of the past thirty-whatever months. However, there are changes, or could be, on the work front.
– Are you rejecting them again, right? – Ricsi asks.
– I don't think I really want to do that.
– How many times have they approached you?
– Only the second time, nothing has changed.
It so happened that an American company specialising in sports analysis contacted me for the second time, after a year's break, because they really want me to work for them. However, I feel good where I am currently. Or let's say, I'm doing fine. I would be a sports journalist, and not a bad one at that. I even write for The Athletic sometimes. That's how they found me from across the ocean.
– Last time, you were quite indecisive, weren't you? – Ricsi asks, and he's right. The first time, I almost agreed to their offer. It was so serious that I even traveled to their headquarters in Cincinnati. It wasn't just a Zoom interview. Of course, I went through one of those too, but they thought it would be better if we met in person. And all of this was at their expense.
– Yes, the decision was difficult. But writing is still good for me now. I can still do analyses, but more or less when I decide to.
– Don't get me wrong, but isn't analysing your favourite part of your job? To see something that others don't, and then write an almost scholarly article.
– Indeed – I say nonchalantly, because there's something to what he's saying. I should note that I haven't turned down the offer yet, but I'm not rubbing it in his face.
– Then what? Be careful, not many people get a second chance in their life like this!
The conversation about work pauses for a while and shifts to more general topics, such as the constant renovations going on underneath Ricsi's apartment, making it practically impossible for anyone to sleep in the entire stairwell. We're almost sinking to the level of complaining about our illnesses and pains in a clinic when Ricsi's eyes catch something behind me.
– You won't believe this! Just turn around gently! – he asks, or rather commands. I'm not in the mood to play obediently, especially since I know the TV is behind me.
– Let me not have to watch TV, I've been doing nothing but watching matches all day – I plead.
– What? Forget the TV, just look at the girl at the bar! – he says. This is my friend, I think to myself contentedly.
– And who am I supposed to see? – I ask, looking back gently over my shoulder, then my breath catches. I turn back to the table and Ricsi sees me exactly as I will be right.
– I already recognised her when I came in, but it just hit me now who she is. So, that's her? The girl from that party? – he asks.
– Yes. Lilla – I confirm briefly.
– When was that? – he asks, although I think he knows exactly.
It was five years ago when we went to a New Year's Eve party. Our friend Gabor hosted it, somewhere on the outskirts of the city. I don't remember exactly where, but maybe in a studio on Tétényi Street. And that's where I met Lilla. She worked as an accountant at the same company as Gabor, although he wasn't really into her even then. She planned to switch jobs, but I wouldn't have thought that bartending would be the alternative.
I don't remember how we ended up next to each other, but that wasn't the point. I still don't understand how it happened, but the two strangers at the time just talked all night long, almost without taking a breath.
– Oh, right. Tell me, where was Klau then? – Ricsi rightfully raises the question. Yes, Klau. More precisely, Klaudia Horváth, his ex-girlfriend. – You were still together back then, right? – he asks, or rather, states.
– Technically, yes. If I remember correctly, it was some company's New Year's Eve party. Only for employees, no family or partners.
– I see. Technically.
– That's right. Besides that, nothing happened that night.
– Except that it was the most exciting night of your life, but correct me if I'm wrong –he remembers. I won't correct him. That's exactly how it was. And we broke up with Klaudia shortly after. It was already due for some time. As far as I know, she's currently working for a company in Dubai. We haven't spoken since then.
– Did anything happen after that night? – he continues to pry.
– We met. Twice. Nothing happened – I say, even though I really wanted it to. But I don't say that out loud. Still, it's readable on my face, and can be heard in my voice.
– Well, then why don't you go see her now?
– Why bother? We've already gone through this five years ago. What's the point of putting myself through it again?
– Listen to yourself. Life is giving you a second chance. Five years is a long time. Besides, how often does it happen to a person that life brings back a girl with whom he once talked through the whole night? – he asks further, but I can no longer concentrate, my thoughts have already wandered off. A memory seizes me.
The monotony of the highway was replaced by familiar villages, winding roads connecting them, groves, remains of herds, smaller flocks, and remnants of previously bustling homesteads that have now disappeared. One of the villages at the beginning of the road has a sign that says they turn the soul of fruit into drink. It reminds me that since I'm already here, I should also get some of the divine nectar and black gold for myself.
I haven't been here in a while, unfortunately not more than a year. But I love it here. This is how I imagine the scent of freedom. Fresh, rain-soaked meadows, the herd may be out of sight, but I feel their proximity in my nose, the freshly milked milk calling out to me, and the hot, dark glowing jam in the pot. It would be important for me to come more often. My grandparents would appreciate it, I'm sure. I'm here to visit them.
I could say that the small village hardly changes, yet every year I discover something new. Sometimes the change is small, sometimes significant. The latest news is that they found thermal water. An old lady tells me about it at one of the houses where I bought brandy and jam. Now, one of the local entrepreneurs, who practically owns half the village, will build a spa.
I go back to my car, not staying long, after all, I have to keep going. I drive on, cross the bridge over the river flowing beside the village, covered in duckweed, and leave the village behind. From here, you can easily see the approaching cemetery on the left. There is not much life. Why would there be? There is a small blue car parked behind the funeral home, maybe a Suzuki. It doesn't matter. I'm not stopping here; I'll keep going and park at the back entrance. On the way, I was a little worried that I might find myself facing a lot of mud due to the recent rain, but the situation is not too bad, and I won't get stuck. I turn left, bounce along the dirt road, and park in front of the back gate.
I heard that many plants withered during the summer drought, but there is no trace of that now. The rain has had its effect. The grass between the graves and in the clearing around the cemetery has turned green and looks so fresh as if it were being tended to. The autumn rain covers the border with mist, so I can only see the edge of the forest, but even they show their nicer side. Despite the green poplars and despite turning my head towards the peak of the Bérc, I can only guess that snow may already cover it in the hiding fog.
However, I am sure that my grandparents will be happy to see me. Since the renovation, their grave stands proudly among the sinking neighbours. Now, only I visit them. It is not my habit to linger for long, although I have traveled a great distance for them, but as expected, I clean the grave, its edges, and surroundings. I am prepared. I brought a broom, scissors, rags, a can, and flowers. One of them is only artificial, and I hope it lasts longer, unless someone steals it. Shame on anyone who stoops to that.
I need to bring water from the faucet. I would also like to wash the grave, and it would do one of the flowers good. I head towards the faucet, to the other end of the cemetery, towards the mortuary. The rain not only gave the grass a beautiful colour, but it also grew it with honour. The grass that reaches my ankles makes my shoes and pants legs muddy. They will dry eventually. It is a beautiful day, and who cares anyway. The cemetery is quiet, and I don't see a soul. Approaching the building, I notice a few newer graves. The mound is still fresh. The funeral must have been a few weeks ago. The mourners are nowhere to be seen, and only a pair of rusty-tailed birds mourns on the headstone.
Listen to the beautiful voice of the bell, worship God, love your country! says the inscription carved into the tree in front of the mortuary's bell tower. Let it be so! Unit, Corps, God, Country. It reminds me of A few good men, although the quote probably had a different purpose. But it is also possible that whoever did it did not see the movie. Or maybe there is something wrong with me. I would apologise if they were here, but it seems that I am alone.
The quiet splashing slowly fills the pitcher when a voice interrupts my staring.
– Good day! – says a female voice from behind me. I turn around to greet her and to my surprise, I almost forget to turn off the tap. I manage to switch it off in time, so I don't splash water all over myself and the unexpected visitor.
– Good day! – I reply, a little flustered after turning off the tap, and I prepare to let her fill up.
– Who did you come to visit? – she asks, abandoning the formal tone right away. To be honest, I don't mind, and I'm pleased that she also considers this as a visit.
– To my grandparents – I say, and as I say this, I see from her face that she was expecting a more specific answer. – Piroska and József Gyarmati – I quickly add, anticipating her question.
– Oh, how rude of me. I'm sorry for intruding on your solitude like this. I'm Júlia Cseke, hi!
– András Szatmári, hi! No worries – I reply.
– Wait, Gyarmati? – she asks. She probably thinks she knows who they were because the name is familiar to her. I'm not surprised. If you observe the gravestones more closely, you can see that the last hundred years have been practically solved with five or six surnames. But I assume that there are similar names in the old cemetery too. Only nobody can read them anymore. Many people probably wouldn't even find them anymore, as nature has taken over so much. – Didn't they live in Görgey Street by any chance? – she asks again, which surprises me. But, yes, exactly, they did live there.
– But where from? – Nothing else comes out of my mouth, although it's enough for her.
Julia briefly summarises that her grandmother also lived on that street, certain Mrs. Erzsike, and she remembers the Gyarmati family from there on Görgey Street. It's a small world. Much smaller than we thought. Soon we realise that we actually know each other. In my childhood, I spent summers regularly at my grandparents' place, and while most of the time I was perfectly fine playing in the yard; chasing chickens, ducks, or sometimes being chased by turkeys, helping around the house, playing soccer, or shovelling manure from the neighbour's cow. I even had my own little fork. Perhaps that's where my lasting enjoyment of the smell of stables comes from. And if I wasn't alone, I would participate in some mischief with my cousins when my grandma and I went to the city. Then there was a summer when I played with the local kids in the yard of Mrs. Erzsike, who lived across from us. They were locals or at least from the surrounding area as far as I know. I had such a great time with them that I even spent a weekend with them in the neighbouring village. I remember being afraid that my grandma might not allow it, but since I was going to acquaintances and only to the neighbouring village, she gave her blessing. It was a long time ago, just one summer, one weekend to be exact. I don't even remember who was there. In fact, I don't even know their names, maybe I didn't even know everyone's name back then. Besides, my name memory is terrible. However, one thing I remember distinctly is that there was a girl in the gang.
– Could it be? – I ask, continuing my very composed line of questioning.
– It seems so. How long ago was it?
– Well, I must have been about ten years old. Let me not try to calculate it – I ask, although I know that it happened about twenty-five years ago.
– In that case, me too. I remember talking all night. But I couldn't tell you what we talked about anymore – says the girl, which I can only confirm. Apart from New Year's Eve, that was perhaps the first time I stayed up after midnight, almost until morning. It's a mystery what we talked about, probably about important and essential things, after all, what else could two ten-year-olds talk about.
As I found out, Julia still lives in the area and works as a teacher. It added to the surprises that her husband was one of the boys who also played with us in the "gang" that summer.
– Do you remember him? – she asked, but I just shook my head. I wouldn't have been able to recall his face even if someone had asked me to. – Never mind. I didn't remember either – she says, and continues the story. As it turned out, the boy's parents got divorced and he moved away from the village with his mother. Then, on one occasion, just at the time of the fair, the boy visited his father. It was also rainy weather, just like today, and Julia didn't notice a puddle. Or rather, she didn't know what a deep pit it concealed. She stepped into it and sprained her ankle. This boy helped her and took her to the nearby city emergency room. And that's when it came out. – What are the chances of this? – she asks.
– It seems to be greater than we would think – I reply.
We talked for a few more minutes. After all, we resonate quite well based on our past. Or, there was a time when we did. Then I finally passed her the tap and started back to my grandparents.
During the conversation by the tap, my pants leg had almost completely dried, but now on the way back, I get wet again. I'm still not bothered by it. It was an interesting conversation, one wouldn't think how coincidences arise, especially not in a cemetery located three hundred kilometres away from where we grew up. In any case, I appreciate that after twenty-five years, she didn't insist on suddenly actively seeking each other's company and talking regularly. Perhaps we'll meet again in another twenty-five years.
Nevertheless, it was an interesting story. I return to my grandparents and tell them about it. At least now I have something to say, other times I just give vague generalities, like whether I'm doing well or badly, or how work is going. This is fresh, crisp news, and it surely interests them more because I'm talking about someone they also knew. We talked through the night many years ago, and now he's here out of nowhere, we're meeting. How often does this happen to a person?
Ricsi takes a sip from his beer and stares at me with big eyes. I feel like he's waiting for something.
– So, what's up? You're not answering? –he asks.
– Sorry, I was lost in thought. What was the question? – I reply.
– We were talking about the bartender girl. I asked how often it happens that you spend the whole night talking to a girl, and then nothing happens, and years later you meet again? – he questions rightfully so, but unknowingly hits the nail on the head.
– I don't know. Maybe twice – I answer.
– What? And what happened the first time? – he asks.
– She got married.
– When? How? Who are we even talking about? – he inquires curiously, as always. I summarise the events from a few weeks ago briefly, leaving out the irrelevant details. I keep to myself what I talked about with my grandparents. I don't mention the rust-tailed birds either.
– Man, you're lucky as hell – he exclaims.
– Please explain, because I don't quite understand what you're talking about.
– Within two weeks, the universe presents you with a second chance with a girl from your past that you talked to all night without any problems. There are couples who don't even talk this much in a month or even longer. Then later, you'll be banging your head against the wall, wondering what if. Do you know how many people bang their heads against the wall? –he asks.
– No. I don't know – I admit.
– Well, yeah. I don't know the exact number, but certainly a fucking lot. So, for their sake but most importantly, for your own, seize this opportunity! Here's another second chance. And just because life is presenting you with these chances now, don't forget, it could be your last! – he argues persuasively.
It's hard to argue with his reasoning. I don't want to either. I empty my glass and head towards the bar. This way, if nothing else happens, at least I'll come back to the table with another pitcher of beer.
The crowd at the counter begins to disperse. It seems like a larger group was waiting for their order, and now that they've received it, they're leaving for their reserved separate room. I approach the counter and place my empty glass on the edge. I didn't really think about how to do this. Julia approached me at the cemetery, but she didn't know who I was yet. And "hello" might be a bit of an exaggeration. Anyway, it would be best if I didn't think about a cemetery and came back to the present, here, in this pub, next to the counter with my empty beer glass.
– Hi, what can I get you? – she asks. She doesn't even look at me because she's fumbling with something under the counter, only seeing me from the corner of her eye, and I guess she's working on autopilot.
– Hi! I'd like a large IPA – I start to answer her question. She lifts her head and from her gaze, I gather that she might remember something – I don’t know if you remember me – I say it with hesitation.
– András! Hi! Of course, I remember you! – she says with a smile, but she continues to pour my beer undisturbed out of habit.
– I was a little afraid you wouldn't recognise me. My friend and I came in, and that's how we noticed – I explain while pointing to our table. Although she clearly isn't interested. – It's been ages, hasn't it? What's up with you? – I ask, and at the same time, I feel sorry for asking such a clichéd, stupid question. As if I don't live to write and create.
– Huh, it has been a while. What about me? Well, that would be a long story – she dodges a specific answer, but at least he didn't dismiss my timid approach and lame question. – It would be nice to chat, but it's not going to work right now – she says, and I realise that of course, he works here.
– Oh, sure. I'm sorry!
– Oh, come on, don't joke! I'll finish at 1 a.m., and I'll be just like a zombie, but if you want, come back! We usually have the best conversations at night – she winks at the end of the sentence.
We leave it at that. I go back to the table and share the news with Ricsi. He could hardly wait for me to come back to him. We agree that we won't wait out the hour in the pub because there's still plenty of time until dawn, and at this pace, we would be very drunk by then. So we head home, each in their own direction.
– But in the morning, the first thing you do. Got it? – he reminds me to report back on the stories immediately.
Same bus. I didn't remember its license plate, but the driver is definitely the same. Only five hours apart. He is also waiting for the end of his shift now. This is the last ride, from now on only the night line runs. From the bus, I can see that the pub is still lively, people are shaking hands with each other. The time for going to the party seems to have shifted oddly. These guys are probably arriving now to start pre-gaming. But I don't need to go in. As I get closer, I see that Lilla is already standing outside the entrance, even though there's still an hour to go. Either she finished early or considers it important. I would like to think it's the latter.
– Hi! I was a little afraid you wouldn't come after all. Can we go now? – she asks, although I don't understand why she thought I wouldn't do it.
– Well, of course I came. Where do you want to go?
– To the Danube bank! We'll walk up and down until we finish every story! – she grabs my hand, and we head towards the zebra crossing.
And indeed. One round trip was not enough, even though we walked from Kopaszi Dam to the Elektromos arena, up to the Arpad Bridge. Sometimes on the Pest side, sometimes on the Buda side. This way we could thoroughly examine both sides with the dawn lights and the sunbeams struggling through the fog. Five years is a long time. I would think that so much happens to a person during that time, but if we subtract the occasional longer vacations, resting, and long weekends spent hiking, in most cases, there is nothing left but work. This was also the case with Lilla. Based on the fact that it quickly became clear why it wouldn't be worth planning something serious between us back then, it's surprising that she is still single. She hasn't really had a serious relationship in the past five years either. True, neither have I, but I didn't plan to have a family and attend nursery school performances after five years like this. In the end, neither of us goes. I also learned that this pub work is only temporary.
– I needed something else. I was already fed up with all the deadlines, numbers, and sitting in the office all day. Not to mention the colleagues. Uh.
– And where did the idea of bartending come from?
– I went out for drinks with a friend. I may have already quit or been around. We came to this bar. I saw that they were looking for a bartender. Between two orders, I asked what they thought. That's it.
– That's it? They looked at you and hired you?
– What should I say? I have a convincing appearance.
In high school, but perhaps even after that, I was a big fan of math and physics. There, the conversion between different units of measurement is of great importance. At that time, I did not know that time could be converted into distance under certain circumstances. Based on our morning walk, five years correspond roughly to a twenty-kilometre walk. After the twentieth kilometre, we suddenly ran out of things to say, although it could also be that we simply got tired.
I cannot yet see the sun, but its rays are already dressing the city in light. The daytime buses are already running. I would say that the trams are already jingling, but that era has passed, the Combinos behave differently. The remnants of the partying youngsters until dawn are stumbling around the Jászai Square, and we are waiting for the tram. We will not go in the same direction. She still lives in Buda, and I am still enjoying the exoticism of the ninth district.
– What should we do now? – she asks, and I have no idea what answer to give. Get on the tram. Sleep well. These and similar things come to my mind. Finally, the tram that is arriving stops briefly, but we are still standing at the stop. – I won't leave until we clarify – she adds.
– Okay – I say, but still don't know what else to say. Patience. No need to rush. Patience brings roses, they say. I use it differently. I prefer to have sausages. I learned this from a Paprika Jancsi presentation in my childhood. In this case, I hope to come up with an answer. And maybe after that, a sausage.
– We've been here before, but in the end, we agreed that it's not worth going down this road – she begins, and I nod. It was indeed like that. – Five years have passed, and nothing has really changed. Except that we've grown older – she continues, but I can't figure out what direction she wants to go with this. The situation has really not changed. The question is whether this is good or not. I feel like I should react to something, but still don't know what. I'm afraid I would just make things worse.
– This makes me sad – she says again, after a few moments of silence. – Five years have passed, and it's as if nothing has happened.
– Don't be sad about it – I say, surprised by my own wisdom. What's gone is gone. It's too bad I didn't add this too. Still, it seems like a well-crafted sentence. She's already nodding with her eyes. But I hear another tram approaching.
– I'm leaving now – she says and sighs. – What are you doing tomorrow? – she asks, and I can't hide my joy. Why should I. What am I doing? Does it matter? Whatever I would have done, I'll do it some other time.
– Nothing – the answer is clear.
– Let's rest and then meet! I don't feel like wasting another five years – and she gives me a kiss on the cheek before getting on the tram.
It doesn't take a minute, and the tram is already turning on the Margaret Bridge. I head back to the quay, the tram line 2 has a stop there. Hm… line 2. Even the city. Everything goes this way. The second chance. Ricsi must have right. This can be the last one. I have to take it.