Mozgólépcső

For the English version, please scroll down.

Mindjárt látszik a fény. Végre kiérünk az alagútból. Próbálok közeledni az ajtóhoz, de elállják az utam. Remélem ők is leszállnak majd. Remélem ők is sietnek valahová. Ahogy én sietek. Illetve sietnék. De mi ez? Megálltunk? Mi ez a sötét? Még mindig az alagútban vagyunk. Biztos utolértük az előttünk lévő szerelvényt. Hogy én hogy utálom ezt! Induljunk már el! El fogok késni. Gyűlölök késni. 
Na végre. Újra gurulunk, és már látszik ahogy a mesterséges fény átjárja a metrókocsit. Ezek szerint pont az állomás előtt kellett megállnunk. De nem baj, most már itt vagyunk. Ferenciek tere, látom ahogy a tábla szép lassan elhalad mellettünk. Vagyis mi haladunk el mellette. Egy pillanat, és nyílnak ajtók. Megállunk. Hallom, ahogy szisszen a levegő a fékrendszerből. De az ajtó még mindig zárva! Mi történik itt? Hirtelen újra gurulni kezdünk. Elszámolta magát a rendszer, előrébb kell mennünk. Elhagyhatjuk valaha a kocsit? 
Az ajtók a bal oldalon nyílnak. És ezúttal tényleg nyílnak. Megindulunk. Igyekszem helyezkedni. Úgy érzem magam, mint egy autóversenyző a rajtnál. Keresem az ideális ívet, játszom a követési távolsággal. A bérletemet a telefonon már elő készítettem, a kijelzőről az erre a napra választott fura animáció köszön vissza. De hiába. Nincsenek ellenőrök. Még szerencse. Csak lassítana minket. Valaki biztosan balhézna, a reggeli tömegbe betévedt turisták meg nem értenék mire ez a nagy felhajtás. 
Sokkal jobban tervezhettem volna. Általában tudom, hogy melyik kocsiba szálljak, hogy közel kerüljek a célállomásom kijáratához. De ezt elbaltáztam. Kénytelen vagyok haladni a tömeggel a mozgólépcsők felé. Szerencsémre kettő üzemel. Az emberek tankönyv szerint sorolnak be jobbra, így szabaddá válik az út a bal oldalon. Akkor hát tűz csucsu. Ezzel a lendülettel kivágok balra, és szaporázom felfelé.  
Aztán egyszer csak megállj. Egy néni áll előttem. Hihetetlen. Miért nem tetszik a jobb oldalon állni? Hiszen senki nincs mellette. Pont tökéletesen állhatna a jobb oldalon. De miért nem teszi? Tényleg, csókolom, mi a csudáért nem tetszik tudni a jobb oldalon állni, ahogy azt minden rendes ember teszi? Ahogy visszanézek magam mögé, látom, hogy még a spanyol turista csoportnak is sikerült a reggeli kómás állapotukban. De nem. Ez a néni itt előttem nem moccan. És pont ezen az állomáson. Nem tudom pontosan melyik lehet a leghosszabb, de nekem ez az út a felszínre most olyan, mintha örökké tartana. Mit csináljak? Szóljak neki? Most komolyan. Itt tartunk, hogy szólni kell, hogy álljon már a jobb oldalra, mint minden rendes ember, mert mások haladnának? Hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen? Ennyire önző. Sőt, kimondom, ennyire bunkó!  
Mindjárt szólok neki. Egy torokköszörülés itt nem elég. Nem hallatszana a huzatban. Illedelmesen megérintem a vállát, mosolyt erőltetek az arcomra, és megkérem, hogy engedjen el. Vagy csak annyit mondok elnézést. Vagy bármit, csak történjen valami, és siethessek, mert el fogok késni, és ez most nem történhet meg. Már éppen nyúlok a válla felé, már szinte nyitom a számat, amikor hirtelen, megfordul. Csoda történt. Lehet, hogy eddig észre se vett. Szegény, én meg már miket gondoltam itt róla. Na de most már biztosan minden más lesz. Rám mosolyog. Még ez is. Talán érzi rajtam a gyötrődést, a frusztrációt. Talán egyszerre két gyógyírrel akar szolgálni. Egyszerre nyugalom árasztja el a lelkem. Jól van. Mindjárt vége. A néni szépen félreáll, én megnyugszom, és futhatok tovább. 
De nem. Mi történik? A néni ugyanazzal a mosollyal az arcán visszafordul, és egy tapodtat sem mozdul. Micsoda arrogáns egy vén szipirtyó! Hát ennyit a finomkodásból. Milyen világban élünk? Hogy emberek pusztán érdektelenségből, vagy akár önző szándékkal egy egész társadalmat béklyóba zárjanak. Igen. Cseppet sem tekintem túlzásnak, hogy a hátam mögött szintén sietni akaró emberekre így tekintek. Mi vagyunk a mozgólépcsőn felfelé igyekvő, sietni szándékozó tömeg, akik tennék ezt szabályosan, a törvényi kereteket tökéletesen tiszteletben tartva. És ebben a tettünkben gátol meg minket egy erre fittyet hányó egyén. 
Ebben a pillanatban döbbenek rá az igazságra. Az igazi tragédiára. Már látom, hogy ki az igazi kerékkötő ebben a helyzetben. Nem a néni. Nem a mögöttem sorban álló, és finoman szitkozódó tömeg. Nem a kávéjukat csendben szürcsölő, és a kapaszkodónak támaszkodó spanyol turista csoport. Én vagyok. Nekem kellene úrrá lenni gátlásaimon. Nekem kéne kinyitni a számat, és a nénit rendre utasítani. Ha én nem teszem, senki más sem fogja. Másnak nincs lehetősége. Én pedig csalódást okozom. De ennek vége. Most elszánom magam, kinyújtom a kezem, már nyúlok a válla felé, és mondom, hogy elnézést.  
Ekkor veszem észre, hogy a kezem csak a levegőt érinti. A néni már rég sehol. A nagy semmibe mondtam, amit mondtam. Rég felértünk a mozgólépcsőn. Most haladunk el a lyukasztók mellett. Nem értem. Mi történt? Egy pillanatra megállok, ezt át kell gondolnom. Annyira váratlanul éri a mögöttem jövőket, hogy majd fellöknek, és nem odavaló kifejezéseket használnak. Bár, ha jobban belegondolok, az ő szempontjából, pont oda való. Látom a lesújtó pillantásokat, de nem tudom, hogy azért, mert itt hirtelen megtorpantam, vagy azért mert a mozgólépcsőn nem szántam rá magam a lépésre. 
Hova siettem? Kiment a fejemből. Annyira akkor nem lehetett fontos. Fontosabb a lecke, amit a bárgyún mosolygó néni mögött tanultam a mozgólépcsőn. Igen, bárgyú. Ezt gondolom. Mégis, a leckét megtanultam, és én a tanítást köszönöm. Szentül megesküszöm magamnak, és mindenkinek itt a Ferenciek tere aluljárójában, sőt, az egész világnak, hogy ha legközelebb a társadalmat igazságtalanság éri, történjen akár a legnyájasabb gesztusok közepette, én többé nem habozom. Kinyújtom a kezem, megérintem a vállát, és kimondom, hogy elnézést, elég ebből, kérem, engedjen szabadon haladni minket. 

Escalator

It's almost visible, the light. Finally, we're getting out of the tunnel. I try to get closer to the door, but someone blocks my way. I hope they will also get off. I hope they are in a hurry too. Just like I am. Or rather, I would be in a hurry. But what's this? Did we stop? What is this darkness? We're still in the tunnel. We must have caught up with the train ahead of us. I hate this! Let's get going already! I'm going to be late. I hate being late. 
Finally. We're rolling again, and I can see how the artificial light illuminates the subway car. It seems we stopped right before the station. But that's okay, we're here now. Ferenciek Square, I see the sign slowly passing by. Or rather, we are passing by it. Wait a moment, and the doors open. We stop. I hear the hiss of air from the brakes. But the door is still closed! What's happening here? Suddenly, we start rolling again. The system made a mistake, and we need to move forward. Will we ever be able to leave the train? 
The doors open on the left side. And this time, they truly open. We start moving. I try to find my position. I feel like a race car driver at the starting line. I search for the ideal lane, play with the following distance. I prepared my ticket on my phone in advance, and the display shows a funny animation for today. But it's in vain. There are no ticket inspectors. Fortunately. They would only slow us down. Someone would surely cause trouble, and the tourists who stumbled into the morning rush wouldn't understand what all the fuss is about.   
I could have planned better. Usually, I know which car to board to be closer to the exit at my destination. But I messed up this time. I have to move along with the crowd towards the escalators. Luckily, two of them are in operation. People obediently move to the right, so the left side becomes clear. Well then, excuse me. With this momentum, I cut to the left and speed up. 
Then suddenly, I stop. There's an elderly lady in front of me. Unbelievable. Why doesn't she like to stand on the right side? There's no one next to her. She could perfectly stand on the right side. But why doesn't she? Seriously, ma'am, why on earth don't you know how to stand on the right side like any decent person does? As I glance back, I see that even the Spanish tourist group managed to do it in their morning daze. But no. This lady in front of me doesn't move. And precisely at this station. I don't know exactly which one is the longest, but to me, this journey to the surface feels like an eternity. What should I do? Should I say something to her? Seriously. Are we at the point where I have to ask her to please stand on the right side like any decent person, so others can pass? How can someone be so inattentive? So selfish. No, I'll say it out loud, so be it, so rude! 
I'm about to say something. A throat clearing is not enough here. It wouldn't be heard in the draft. I politely touch her shoulder, force a smile on my face, and ask her to step aside. Or I just say "excuse me." Or anything, just let something happen so I can hurry because I'm going to be late, and this can't happen. I'm reaching towards her shoulder, I'm already opening my mouth when suddenly, she turns around. A miracle happened. Maybe she didn't even notice before. Poor thing, and look at what I thought of her. But now everything will surely be different. She smiles at me. Even that. Perhaps she feels my struggle, my frustration. Maybe she wants to offer two remedies at once. Suddenly, tranquility fills my soul. Alright. It's almost over. The lady steps aside nicely, I calm down, and I can continue running. 
But no. What's happening? The lady, with the same smile on her face, turns around again and doesn't move an inch. What an arrogant old hag! So much for being polite. What kind of world do we live in? Where people, out of sheer indifference or even selfish intent, shackle an entire society. Yes, I don't consider it an exaggeration to regard the people behind me, who also want to hurry, this way. We are the rushing, intending-to-hurry crowd going up on the escalator, willing to do it properly, perfectly respecting the legal framework. And we are hindered by an individual who dismisses it. 
In this moment, I realize the truth. The real tragedy. I can already see who the real obstacle is in this situation. It's not the lady. It's not the impatient crowd behind me, muttering softly. It's not the Spanish tourist group sipping their coffee and holding onto the handrail. It's me. I should overcome my inhibitions. I should open my mouth and reprimand the lady. If I don't do it, no one else will. Others don't have the opportunity. And I disappoint. But it's over now. I gather my determination, stretch out my hand, about to touch her shoulder, and say, "excuse me." 
That's when I notice that my hand is just touching the air. The lady is nowhere to be seen. I said what I said to nothingness. We've reached the top of the escalator long ago. Now we're passing by the ticket punchers. I don't understand. What happened? I stop for a moment, I need to think this through. It surprises the people behind me so unexpectedly that they bump into me and use improper language. Although, if I think about it, from their perspective, it's appropriate. I see the disapproving looks, but I don't know if it's because I suddenly stopped here or because I didn't step off the escalator. 
Where was I rushing to? It slipped my mind. It couldn't have been that important. The lesson I learned behind the smiling, foolish lady on the escalator is more important. Yes, foolish. That's what I think. Yet, I learned the lesson, and I thank her for the teaching. I solemnly swear to myself and to everyone here in the Ferenciek Square underpass, indeed, to the whole world that if society is met with injustice next time, no matter how kindly the gestures, I won't hesitate anymore. I will reach out my hand, touch their shoulder, and say, "excuse me, that's enough, please let us pass freely."