Árpi az előszobában ült a padon és bambult maga elé. Szinte hallotta, ahogy a pók rossz hálóját köti, a sötét sarokba dobott cipője köré. Szülei a nappaliban már a jól megérdemelt ebéd utáni csendespihenőt töltötték. Apukája már aludt is, de édesanyja még olvasott valamit. Ez eszébe juttatta, hogy neki is haladnia kellene a kötelező olvasmányával, különben bajba kerül az iskolában. De kinek van kedve olvasni egy ilyen szép, napsütéses, őszi napon. Nem látta ugyan, de biztos volt benne. Hiszen hiába járt pályája csúcsán a Nap, a lakásba vajmi kevés fény szűrődött be. Az ilyen pesti bérházakban a lakóknak kevés fény jut, árnyékból van több.
Végül elhatározta magát, és tönkretéve szegény pók egész napos munkáját, kivette cipőjét a sarokból, és öltözködni kezdett. Egyszerre hirtelen elkezdte érzékelni a külvilágot maga körül. Úgy tűnt, a szomszédban későbbre időzítették az ebédidőt, legalábbis Árpi erre következtetett, a finom, forró húsleves illatából. Ugyanakkor, valaki jól hallhatóan már a hétvégi nagytakarítást végezte, mert nagyban seprűzte a szőnyeget lent az udvaron.
Bekötötte cipőjét, felvett egy vastag kötött pulcsit, és már fordította is a kulcsot a zárban.
– Hova lesz? – hallotta édesanyja lágy hangját a nappaliból. Tökéletesen találta meg azt a hangerőt, amivel nem ébresztette fel férjét, ugyanakkor Árpi is biztosan meghallotta a kérdést.
– Csak ide a térre. Labdázunk – felelte Árpi hasonlóan visszafogott hangon.
– Jól van. Egy óra. Utána olvasás! – jelezte anyukája, hogy ő bizony nem feledkezett meg a kötelező olvasmányról.
– Rendben – felelte bánatosan Árpi. – Szia! – köszönt végül, és zárta is az ajtót maga mögött. Azt még hallotta, ahogy édesanyja szokás szerint óvatosságra inti, és kéri, hogy vigyázzon magára.

A körfolyosóról az udvarra látott. Az ősz hamisítatlan jele, hogy a házmester, Gyula bácsi, az ecetfáról lehullott vörös leveleket söprögette össze. A fa már lassan egy évtizede az udvar ékességének számított, és most a földre szórt vörös leveivel jelezte, hogy bizony elrepült ez az év is. De nem volt ideje ezen töprengeni, a lépcsőház felé fordult, és a kopott lépcsőkön az udvarra sietett. Elfoglalta szokásos helyét a kapualjban, és hangosan fütyült egyet. Ez volt az egyezményes jel, ha egyikük játszani vagy bármilyen kalandra indult volna.
A harmadik emeleti lakásból pont rá lehetett látni a kapura. Így Helga nem csak hogy hallotta az ismerős füttyszót, de látta is, hogy Árpi lent várja. Számított rá, ezért már tegnap megcsinálta minden házi feladatát, nehogy amiatt ne engedjék ki játszani. Ez így fel sem merült. Kinyitotta az ablakot, intett a lent várakozó fiúnak, és válaszolt a jelzésre. Gyula bácsi épp zsákba kezdte szedni az összegyűlt leveleket, és nyugtázta ahogy a két füttyszó egymásnak felelt.

A Kulich Gyula tér kopár volt mint mindig. Egy fiatal pár, valamelyik közeli bérházból, a kutyáját sétáltatta, de élet csak a tér egyik sarkában volt.
– Oh, vannak kint – mondta lemondóan Helga, aki azt remélte, üres lesz a tér, és tudnak egyedül labdázni. Még labdát is hozott, de most félt, nehogy valaki elvegye tőle.
– Ugyan, ne izgulj! Ismerem őket – felelte Árpi, aki jól látta, hogy Losi srácok vannak a téren, páran közülük még az osztálytársai is voltak. A környékről sokan jártak a még mindig újnak számító általános iskolába a Losonci térre.

A játék valójában kosárlabda volt. Legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló. Palánk ugyan nem volt a téren, akadt viszont lámpaoszlop, amire sikerült rögzíteni egy lyukas fenekű fazekat. Több nem is kellett.

– Sziasztok! Beállhatunk játszani? – kérdezte Árpi, mire a négy fiú abbahagyta a játékot és feléjük fordult. Hárman csak megrántották a vállukat, és a negyedikre néztek.
– Te rendben vagy. De ő? A vörös fazék? Még mit nem! – felelte a negyedik, és Helgát még csak ember számba se vette. Ilyen ez a két iskola diákjai között. Nem mindenki olyan jó barát, mint Árpi és Helga. A lány ugyanis a Fazekasba járt, vagyis annak az általános iskolájába.
– Ne csináld már Gráben! Vele lennénk meg pont párosan! – kérlelte a fiút Árpi. Gráben, vagyis, ahogy az iskolában hívják, a Nagy Gráben, Árpi évfolyamtársa volt. Már azelőtt is, hogy végzősök lettek volna, ő volt a legmagasabb srác a suliban, és a legtöbben féltek tőle.
– De hát törpe! – tette hozzá Gráben, ezzel újabb érvet szolgáltatva, hogy miért nem kellene Helgát a pályára engedni. Valóban. Helga többnyire zárta a tornasort. Tekintélyét szeplős arca, és óriási szemüvege sem emelte.
– Lehet, de hamarabb dobja be a zebrától, mint te elszámolsz ötig – mondta Árpi, és mutatott a zebrára, ahonnan minden pont duplát ért, a tér szabályai szerint.
– Ha egyáltalán el tud addig számolni – tette hozzá Helga, akit nem kellett félteni attól, hogy kiálljon magáért. Gráben hirtelen olyan haragra lobbant, hogy hófehér bőre vörösre váltott, amin Helga nagyon jól szórakozott.
– Komolyan? Most állok ki érted, te meg ezzel jössz? – kérdezte Árpi a barátját.
– Bocsánat. És te se haragudj – mondta Helga és Grábenre nézett. Egy pillanatra engedett annak az érzésnek, ami hajlamos volt előtörni a legtöbb Fazekas diákból, ha valaki mással találkoztak. Nem szerette ezt az érzést, különösen, mert tudta, hogy ezzel Árpit is ugyanúgy bántaná.
– Jól van, nem bánom. De te leszel vele Sárosi! – nyugtázta végül a dolgot a Nagy Gráben. Azzal, hogy Árpit a vezetéknevén szólította, próbált valami hangsúlyt adni mondanivalójának, de a többiek fel sem vették. Elvégre az iskolában mindenki úgy hívta Árpit. A barátai közül talán csak Helga szólította egyedül a keresztnevén. Ez már csak így megy a fiúk között.

Felosztották végül a csapatokat, és az egyik Losi fiú, Geri, állt be Árpi és Helga mellé. Hiába a késő őszi nap, még annál is jobb idő volt, mint amire Árpi számított, ezért még a kezdés előtt kibújt vastag kötött pulcsijából, és az egyik padra tette. Érdekesen mutatott labdával a kezében, tornacipőben és kantáros nadrágban. Kócos, göndör barna haja már csak hab volt a tortán. De ez a legkevésbé sem zavarta. A többiek se néztek ki különbül.

A játék alatt megszűnt mindenféle ellentét. Élvezték a szép időt, és hogy senki sem zavarta meg őket. Autó is alig járt a környéken, hogy vigyázni kellett volna, amikor elgurult a labda. Árpi szerencséjére, vagy inkább bánatára a tér egyik házának a sarkán egy torony állt, rajta órával. Így tökéletesen tudta, hogy mikor kell hazamennie, ha nem akar bajba kerülni anyukája előtt. Ahogy eltelt az óra, ezt jelezte is a társaságnak, és felvette pulcsiját a padról. Pedig vezetésre álltak, de így nem tudták elérni a győztes ponthatárt. A térnek meg voltak a maga játékszabályai.
– Holnap reggel találkozunk! – mondta. Helga is vele tartott, semmi kedve nem volt egyedül ott maradni a négy Losival. Fogta a labdáját, és már hazafelé vette volna az irányt Árpival.
– Várj csak fazék! – szólt Gráben, még mielőtt Helga és Árpi útnak indulhatott volna. – Ti is jöttök szerdán?
– Hát persze – felelte Helga.

A nyolcadik kerület önkormányzata ugyanis szerdára hirdette meg a kerületi szemétszedő versenyt az általános iskolák végzős diákjai között. Ahogy az újabban lenni szokott, komoly versenyfutásra és rivalizálásra számítottak a Fazekas és a Losonci tér diákjai között. A többiek itt labdába se rúghatnak, gondolta magában Gráben, de Árpi és a többi Losi is hasonló véleményen volt.
– Helyes. Gyertek csak. Édesebb lesz a győzelem. Mint tavasszal. Emlékeztek srácok? – kérdezte a többieket Gráben, akik mind egyezményesen bólogattak.
– Nevetséges – jegyezte meg Helga. – Ti is nevetségesek vagytok, akár csak az a sorverseny volt az Orczy kertben.
– Oh. Szóval úgy látod, hogy talán most máshogy alakul a dolog? – kérdezte Gráben.
– Egészen biztos. Bár csak négyen leszünk a csapatban, de küzdeni fogunk. Győzzön a jobb!
– Győzni fogunk, megnyugodhatsz – zárta le a kérdést Gráben. – Nem igaz Sárosi? – kérdezte Árpit, aki szintén elégedetten bólintott. Hiába a barátsága Helgával, a verseny, az más helyzet. Ott Losik vannak a Fazekak ellen. És mindent megfog tenni, hogy a Losi csapat nyerjen. A beígért fődíj pedig csak tovább emelte benne a győzni akarást.

A versenyt szerdán rendezték, és annak rendje és módja szerint tanítási szünetet rendeltek a kerületi iskolák végzős diákjainak. Ezt a legtöbben arra használták, hogy otthon lógjanak, és csak néhány mindenre elszánt csapat jelentkezett a nagy megmérettetésre.
A vasárnapi labdázás óta Helga és Árpi nem is nagyon látták egymást, de aznap együtt mentek a versenyre. A program szerint a csapatok gyülekezőjére reggel nyolc órakor került a sor a Horváth Mihály téren. Ez közel esett a kerület önkormányzatához, viszont Árpi és a többi Losi legnagyobb bánatára, aggasztóan közel esett a Fazekashoz is. Résen kell lennünk. Ezek a fazekak hazai pályán könnyen lenyomhatnak minket, hiába lesznek kevesebben, vélekedett Gráben még kedd délután, amikor a csapat megtartotta a verseny előtti utolsó nagy eligazítást.
Útközben egyikük se beszélt. Csak sétáltak a tér felé. Helga kicsit feleslegesnek érezte ezt az egész versenyt, és inkább ma is az iskolában ült volna, Árpi viszont nem mert megszólalni, félt, nehogy eláruljon valamit a csapat terveiről.
Már közeledve a tér felé is hallható volt a várakozás hangja. Egy ládákból rögtönzött pódium előtt már gyülekeztek a csapatok, köztük Gráben, Geri és még két másik srác a Losiból. Már csak Árpi hiányzott közülük.
– Jól van. Azért sok sikert! Remélem sikerül minden, amit elterveztetek! – mondta Helga, és legbelül tényleg drukkolt nekik. Ő nem érezte annyira fontosnak most ezt a győzelmet.
– Köszönöm. Ti is legyetek ügyesek! Majd találkozunk! – köszönt el tőle Árpi, és csatlakozott csapatához.

Nyolc óra után pár perccel egy szürke öltönyös, bajuszos férfi lépett fel a tákolmányra, kezében megsárgult papírral, és hosszas beszédbe kezdett. Volt ott szó mindenről. A kerület és az ország ügyei, kelet és nyugat, tisztelet a vezetők és a párt felé. Mindez a várakozó diákokat cseppet sem érdekelte. A legtöbben arra vártak, hogy elindulhasson a gyűjtés, és hogy tényleg az–e a főnyeremény, amit az iskolákban hirdetettek.
Végül Bajusz, ahogy Gráben találóan elnevezte, mégegyszer utoljára megköszörülte a torkát, és felolvasta a papírján látható utolsó bekezdést.
– Továbbá, ahogy azt az iskolai hirdetőtáblákon láthattátok, a győztes nem más megtiszteltetésben részesül, minthogy részt vehet, khm, mi több, a színpadon személyesen is találkozhat, a hétvégén, a Tabánban megrendezésre kerülő koncerten, a Lokomotív GT tagjaival. Induljon tehát a verseny. Ne feledjétek, a határidő pontban négy óra! Csak azt a szemetet engedjük leméretni, amit négy óráig a térre hoztok. Rajta! – kiáltotta, és a csapatok máris szétszéledtek.

Egy csapat ácsingózott csak a téren, köztük Helgával.
– Úgy tűnik, itt mindenki készült. Úgy rohantak el, mintha már a héten össze is gyűjtötték volna a szemetet, és most csak ide kéne hozni – figyelte meg Attila, amivel nem járt messze az igazságtól.
– Mi tévők legyünk? – kérdezte Helga, aki továbbra is baromságnak tartotta a versenyt, de ha már itt vannak, akkor gondolta, szedjenek össze némi szemetet a kerületben. Meggyőződése volt, hogy akad bőven minden csapatnak belőle.Végül abban maradtak, hogy szétválnak, és félóránként találkoznak itt a téren. Addigra mindenki jöjjön vissza annyi szeméttel, amit csak elbír.

Minden csapatnak megvolt a kijelölt helye, és ahogy telt az idő, úgy növekedtek a kupacok. Volt ott minden. Eldobott sörösüvegek, törött írógép, bicikli kerék, olyan szép szabályos nyolcas formában, amilyet még Helga matematika tanára se biztos, hogy rajzolni tudott volna.
Már a sokadik félórás összetalálkozása volt a Fazekas csapatnak, de ezúttal, még csak hárman értek vissza a térre. Álltak a szánalmasan apró kis szemétgyűjteményük fölött, amikor a tér déli sarka felől Zsolti, a csapat hiányzó tagja, rohant, mint akit kergetnek. Úgy futott, hogy amikor odaért, kellett egy perc, mire szóhoz bírt jutni.
– Elmondod végre, hogy mire ez a nagy sietség? – kérdezte Helga.
– Nem fogjátok elhinni. A Tömő utcában keresgéltem, amikor pár Losira lettem figyelmes. Követtem őket, és rátaláltam a rejtekhelyre, ahol a versenyre már előre összegyűjtötték a szemetet. Amit itt a téren láttok tőlük, az mind semmi. Onnan hordják folyamatosan.
– És mi ebben a hír? – kérdezte Brigi, a csapat negyedik, és egyben utolsó tagja.
– Hát az, hogy tudom, mivel akarják megnyerni a versenyt – mondta, és a többiek kíváncsian várták a folytatást.
– Na, mondd már! Mivel? – kérlelte a másik három.
– Találtak valahol egy kiszuperált Polski Fiatot. A nyakamat teszem rá, hogy azt a kis kocsit akarják idetolni, és akkor besöprik a fődíjat.
– Akkor hát ennyi. Ezzel nem tudunk versenyezni – jegyezte meg Helga egykedvűen. Nem érdekelte a verseny, így volt ezzel már előtte is, ma reggel is, de azért veszíteni sosem jó érzés.
– Hát már hogyne tudnánk?! – lelkesedett Zsolti. – Nem értitek? A kocsi ott van az utcán. Nem itt a téren. Nincs ráírva, hogy kié. Épp az, hogy senkié. Szemét. Én azt mondom, hogy figyeljük ki őket, és nyúljuk le!
– Nagy ötlet! – támogatta a tervét Brigi, és Attila is csak bólogatni tudott. Te mit szólsz? – kérdezte Helgát a lány.
– Nem is tudom. Nem csalás ez? Mármint, azt ők találták. Tényleg vegyük el tőlük?
– Simán! Nincs itt a téren! A szabály az, hogy nem lehet a téren egyik csapattól sem átpakolni semmit, illetve a másik kezéből kivenni. Ezt figyelembe véve, teljesen szabályosan járnánk el – érvelt Brigi a barátnőjével szemben. Helgát nem igazán győzte meg, és tudta, hogy Árpi mennyire megharagszik majd rá, ha ez kiderül, de nem akart a csapat akaratával szembe szegülni.
– Legyen hát – adta be végül derekát, és a kis csapat útnak eredt a Tömő utca irányába.

Gráben úgy ált a kis Polski tetején, mint egy tábornok, és vezényelte a hadtesteket. Délutánra járt már, és az autón kívül alig maradt már szemetük, amit még nem vittek át a térre. Minden a tervek szerint alakult, és már csak két műveletet kellett tökéletesen végrehajtania a csapatnak.
– Utolsó kör fiúk. Mindenkinek tele a keze? – kérdezte, miközben lekászálódott az autó tetejéről, és ő is megragadta a neki szánt csomagot.
– Mehetünk – szólt Árpi, és a három másik srác is felemelte a gyűjtemény ráeső részét, és útnak indultak.
Nem látták, ahogy a mögöttük lévő utca sarokról a négy Fazék épp őket figyelte. Megvárták, amíg a Losik elég távol értek az autótól, majd befordultak a Szigony utcába, és eltűntek a szem elől.
– Nyomás! – adta ki a parancsot Zsolti, és a rohant az út szélén magányosan várakozó autóhoz. Első ránézésre nem látszott, hogy miért is hagyták sorsára. Ők nem tudhatták, de a Losik pontosan tisztában voltak vele. Már rég kiszemelték, és ismerték az autó történetét. Külsőleg valóban nem nézett ki rosszul, egy–két kisebb törést, horpadást leszámítva. És a sok éves útszéli várakozás az ablakoknak se tett jót. Viszont a fő probléma a motorjával és a váltóval volt. Minden eltört benne, ami csak tudott. Nem is lehetett mozdítani, de Gerinek sikerült üresbe varázsolnia a váltót. Apja autószerelő volt, és nyaranta segített neki a műhelyben. Innen már gyerekjáték volt az egész.
– Nem tudom. Valahogy mégsem jó ez. Biztos így akarunk nyerni? – kérdezte Helga, aki továbbra is bizonytalanul állt a dologhoz.
– Hadd kérdezzek valamit! Látsz bárkit itt az autó körül? – kérdezte Brigi, akit teljesen magával ragadott Zsolti ötlete, amihez kis mértékben biztosan hozzájárult az is, hogy titokban szerelmes volt belé.
– Senkit.
– Akkor meg? Na gyerünk, ülj be a kormány mögé, mi meg gyürkőzzünk neki! – adta ki a parancsokat. Mivel Helga volt köztük a legkisebb, és a leggyengébb, az a döntés született, hogy ő majd a beül, és az ő feladat lesz a kormányzás. Hárman pedig majd hátulról tolják a kis autót.

Az öt Losi már jócskán a Szigony utcában járt, amikor Geri felkiáltott.
– A csudába!
– Mi van Homony? Nem bírod a szajrét? – kérdezte bírálóan Gráben, aki mindenkit szeretett inkább a vezetéknevén szólítani. Érthető a dolog, hisz őt is csak a családban hívták Vilmosnak, vagy ahogy a nagymamája szokta, Vilinek. Nem, egy ilyen névvel nem lehet bandavezér valaki, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki a családnevén szólítsa. Talán a legtöbben nem is ismerték a másik nevét. Még a tanárok is Grábenként szokták a tábla elé hívni, a naplóhoz a diákok pedig nem férhettek hozzá.
– Hagyd már, hogyne bírnám?! De ott maradt a hátizsákom a kocsinál – mondta kétségbeesetten Geri. – Vissza kell mennem érte.
– Ugyan, ki vinné el? Majd visszamegyünk érte, mikor jövünk az autóért! – próbálta győzködni Gráben, de hiába.
– Nem! Most megyek vissza érte. Megvártok?
– Ja, itt megvárunk, addig pakoljunk le srácok.
Ezzel Geri futásnak indult vissza a Tömő utcába. Alig hogy befordult a sarkon, megfagyott benne a vér. Látta, ahogy a négy Fazék épp lopja az ő kis autójukat. Egyből vissza ugrott a Szigony utcába, két ujját a szájába tette, és olyat fütyült, hogy még az ablakok is beleremegtek. A Losonci téren köztudott volt, hogy a kerületben Homony Gergő fütyül a leghangosabban, hát most az egész kerület megtanulta. A négy Losi egyből a hang irányába fordult, és látták, ahogy Geri hevesen integet nekik. Itt valami szörnyűség kellett, hogy történjen, gondolta magában Árpi. Nem kellett kiadni semmiféle parancsot, a négy fiú azonnal futásnak eredt, és az addig cipelt zsákmányt maguk mögött hagyták.

Árpi nem tévedett. Valóban szörnyűség történt. Egyszerre ott állt a két csapat egymással szemben, köztük a győzelem kulcsa, a kis Polski Fiat, a volánnál Helgával. Grábent nem kellett félteni, máris kilépett a sorból, és nekik szegezte a kérdést, és szúrós tekintetét.
– Hát ti meg mit műveltek itt? Hogy van képetek ellopni az autónkat?
– Micsoda? A tiétek? Nincs ráírva sehol. Különben is, a verseny szabályai szerint... – kezdte mondani Zsolti.
– Majd adok én neked szabályt! – szakította félbe Gráben, és nagyot taszított a Fazekas fiún, aki jól fenékre esett. Brigi és Attila némán nézték, ahogy Zsolti feltápászkodik, Helga pedig próbálta még kisebbre összehúzni magát a kormánynál.
– Toljátok! – adta ki a parancsot Zsolti, és a három Fazék teljes erejével a kocsi hátuljának feszült.
– Gyerünk! – hallatszott a csatakiáltás a másik csapattól, akik a motorháztető felől kezdték tolni az ellenkező irányba. Kérdés sem férhetett, hogy az autó melyik irányba indult el. Öten három ellen, ráadásul köztük a Nagy Grábennel, aki lehet, hogy egyedül is eltolta volna az autót. A nagy csatározásnak szemtanúja is akadt. Kapossy néni pont akkor pucolta az ablakokat, és ahogy lenézett a harmadik emeletről, arra lett figyelmes, hogy a két csapat, jobbról balra tol egy kis Polskit, mint valami bizarr kötélhúzó verseny. Láthatta, hogy a kocsit hátulról támasztó hármas áll vesztésre.

A Fazekas csapat végül kénytelen volt lógó orral és üres kézzel elkullogni.
– Ne haragudj – mondta Helga Árpinak, és még mindig a kormányt szorította. – Én mondtam nekik, hogy...
– Nem érdekel! Kifelé onnan te kis szeplős pápaszem! Tűnjetek el innen! – tört ki Árpiból, aki mélységesen csalódott barátjában. A lány próbálta volna magyarázni a dolgot, de Árpi hátat fordított neki, így Helga sírva csatlakozott a csapatához.

Pár perc múlva a két csapat eltűnt egymás szeme elől, és csak maguk maradtak.
– Hogy tehették ezt? Szánalmas banda – állapította meg Árpi.
– Nyugalom Sárosi! A lényeg, hogy visszaszereztük. De mostmár hagyjuk az apróságokat. Ideje lesz odavinni a kocsit a térre, mielőtt megint valaki szemet vet rá – mondta Gráben, majd négyen elkezdték tolni, Geri pedig beült a kormányhoz.

Helga leült egy padra, és még mindig könnyeit törölgette. Háta mögött a Fűvészkert kerítése. Ettől csak még szomorúbb lett. Eszébe jutott, mikor a nyáron Árpival beszöktek, és az egész délutánt ott töltötték. Azt tervezték, addig maradnak, amíg árnyékuk ötszöröse nem lesz magasságuknak. Ezt Helga különösen jó ötletnek tartotta, mert tetszett neki a gondolat, hogy apró kis teste óriási alakot ölt. Így olyan sokáig maradtak, hogy szinte elfeküdt a nyár az ápolt kerten.
Most pedig azon gondolkozott, lesz–e még része ilyen kalandban Árpival. Látta rajta, mennyire megbántotta. Nem lett volna szabad elkötni az autójukat. Hiába a szabálykönyv, és annak pontos leírása, ezt akkor sem lett volna szabad. Bár ez akkor sem mentség arra, amit mondott rá. Nem is tudta eldönteni, mi miatt sír igazán.
Három társa csatlakozott mellé, és lógatták a lábukat a padon. Ugyan hivatalos végeredmény még nem született, de csúnyán leszerepeltek a versenyen. Pedig milyen izgalmas lett volna kiállni a színpadra annyi ember elé.
A váratlan csöndet egyszer csak egy kiáltás törte meg.
– Hogy én milyen hülye vagyok! – kiáltotta Brigi, és felugrott a padról. Bizony egy ilyen mondat ritkán hagyja el a száját valakinek, aki a Fazekasba jár.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Helga.
– Nagy butaság volt megpróbálni eltolni az autójukat – állapította meg.
– Mondj valami olyat, amit még nem tudunk!
– Elég lett volna az ötletet felhasználni. Amit, még mindig megtehetünk, nem igaz? – kérdezte a kis csapatot.
– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Zsolti, és izgalmában ő sem tudott ülve maradni.
– Mikor reggelente anyával az iskolába megyünk, mindig elsétálunk egy ütött–kopott, már–már roncs autó mellett. Nem is tudom, talán egy Ford Escort lehet.
– Micsoda? Egy Ford Escort? Lehetetlen – hitetlenkedett Attila.
– Pedig az! Mondom! Mit mondtok, ha odamegyünk, és eltoljuk a térre?
– Tudjuk kié a kocsi? – kérdezte Zsolti, aki nem akart megint ugyanabba a hibába esni.
– Anya azt mondta, hogy egy íróé volt, aki már meghalt. Ott lakott a házban, ami előtt most is ott áll az autó. Egyedül élt az öreg. Mit mondasz Helga? Tanulni a másik csapattól igazán nem büntetendő, sőt! Valójában megtiszteltetésnek vehetnék – győzködte barátnőjét Brigi.
– Hát, nem is tudom. De végtére is, ezzel nem csinálunk semmi szabálytalant. Mi is találtunk egy elhagyott kocsit, és akár mi is odatolhatjuk a térre.
– Ez a beszéd! – harsant fel Brigi. – De húzzunk bele, alig maradt egy óránk, és ki tudja megmozdul-e az a törött csotrogány.

A Losi csapat diadalittasan érkezett a térre szerzeményével, és örömmel látták, hogy a többi csapat a kanyarban sincs hozzájuk képest. Ami pedig a Fazekak kis kupacát illeti, csak kacagni tudtak rajta. Hiába volt még hátra a határidőig, úgy érezték, hogy ők elvégezték a feladatot, és jelentkeztek mérlegelésre.
Közben a Helgáék ló halálában úton voltak a Német utcába, ahol Brigi emlékezett arra az autóra. Csak remélni tudták, hogy senki másnak nem jutott eszébe ez az ötlet, és még ott találják. Ott találták. Lámpái betörtek, az ablaküveg megszürkült, és a kocsi belsejéből, valami iszonyatos bűz áradt. De nem volt mit tenni, ez volt a győzelem kulcsa. Megpróbálták kinyitni az ajtókat, de a sok törés miatt annyira eldeformálódtak, hogy nem nyíltak. Szerencsére az egyik ablakon volt akkora rés, hogy Brigi be tudott nyúlni rajta, és félig le tudta tekerni az ablakot. Ez már pont elég volt ahhoz, hogy Helga beférjen rajta, és a volánhoz üljön. Minden igyekezetére szükség volt, hogy kibírja az utat, olyan büdös volt odament. Próbált olyan ritkán levegőt venni, amennyire csak tudott, és azt is csak a száján. Így is az egész utat végig öklendezte szegény. A futóművel és a váltóval szerencsére nem akadt gond, így mozgásra bírták a járgányt. Nagy bajban lettek volna, ha úgy találnak rá, mint Árpiék a Polski Fiatra. Itt nem lett volna olyan mint Geri, aki megoldotta volna a problémát. Előre, hátra, előre, hátra, míg végül sikerült megfordulni vele, és elindultak a Horváth Mihály térre, de képzeletben már a Tabánban jártak.

Gráben elégedetten az óráját nézte. Három óra ötvennyolc. Két perc, és miénk a győzelem. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy már senki nem győzheti le őket. Alig hogy ebbe belegondolt, dudálást hallott a tér Német utca felőli végéből. Minden csapat és zsűritag a rozsdás, rekedt dudaszó felé fordult, és akkor meglátták. Három Fazék tolt egy rommá tört Ford Escortot, ami az is csoda volt, hogy egyáltalán gurult. Egy vörös hajú szemüveges lány lógott ki az ablakon, és úgy próbálta irányítani az autót, mert az ablakon keresztül semmi sem látszott. Árpinak végigfutott a hátán a hideg.
– Egy Ford Escort? Bajban vagyunk – állapította meg.
– Miért mondod? – kérdezett vissza Gráben, bár sejtette. Árpi is nagy szerelmese volt az autóknak, így pontosan tudta, hogy hiába van olyan állapotban az a törött tragacs, még így is majd kétszáz kiló előnyben volt az ő szerzeményükhöz képest.

Az öt Losi fiú egyszerre fohászkodott, hogy azaz autó ne legyen olyan nehéz, amennyire sejtették, hogy nehéz lehet, illetve próbálták győzködni a zsűrit, hogy a Fazekak túl későn érkeztek a térre. Különben is, az út szélén hagyott roncs autó az ő ötletük, volt, és nincs joga senkinek felhasználni. Süket fülekre találtak.

Délután öt órára tűzték ki az eredményhirdetést. Addigra minden csapat gyűjteményét lemérték, és kialakult a végső sorrend. Bajusz megint a pódiumra lépett. Megköszönte minden csapat részvételét a versenyen, majd hátulról kezdve el kezdte sorolni a helyezéseket.
– A harmadik helyezett csapat... – mondta, ahogy elérkezett a dobogósokhoz, de Árpi, Gráben és a többiek, csak a következő névre vártak. Az utolsó pillanatig remélték, hogy övék lesz a főnyeremény. Közben a harmadik csapat átvette az őket illető oklevelet, így Bajusz folytatta. – A második helyezett csapat pedig, nagy küzdelemben, és nagy tapsot kérek nekik, a Losonci téri Általános Iskola csapata – mondta, papírját a zakója zsebébe dugta és tapsolni kezdett a téren lévőkkel együtt.
Második hely. Micsoda szép eredmény. Tíz induló csapatból, mégis a fiúk sírva álltak a nekik kijelölt hely előtt, és nem tudtak mozdulni. Csak második szólításra indultak végül a pódium felé, és Gráben átvette a csapat nevében az oklevelet. Nem is érdekelte őket már semmi. Bajusz már javában a győztes csapat bejelentésén dolgozott, amikor az öt fiú már a tér szélén jártak. Még hogy tisztességes győzelem, járt Árpi fejében.

Szombaton Árpi megint labdázott Grábenékkel, és dél körül érkezett haza. Hiába játszottak egy jót, továbbra is csak egy dologra tudott gondolni. Különösen aznap. Akkor délután volt a koncert, ő pedig nem lehetett ott. Még csak éhes sem volt, pedig anyukája a kedvencét készítette. Rántott csirkét krumplipürével. Szerda óta nem látta Helgát, bár nem is kereste a társaságát. Nem tudott megbocsátani neki a vereségért, ugyanakkor nagyon szégyellte magát azért, ahogy beszélt vele. Arról a szüleinek sem mesélt. Elmondta a szerdai nap történetét, de ezt a részletet elhallgatta. Jobbnak látta így.
Komótosan, az orrát lógatva lépdelt felfelé a kopott lépcsőkön. Nem is számolta a szinteket. Pontosan tudta, hogy az lesz az ő emelete, amikor meglátja azt követ a fal mellett, amibe az idő egy olyan foltot vágott, ami őt egy saját farkát kergető kutyára emlékezteti. Hiába, ez az ő háza, mert ő viseli el.

Helga és anyukája aznap kettesben ebédeltek. Apukáját berendelték ügyelni a Péterfy Kórházba. Ő embereket gyógyít, anyukája pedig gyermekeket tanít. Korábbra hozták azt étkezést, hogy a lánynak legyen ideje felkészülni a koncertre. és majd időben odaérjenek. Helga sokat nem mesélt a szerdai napról, anyukája pedig csak annyit hallott, hogy a kis csapat a várakozások ellenére megnyerte a szemétszedő versenyt.
Érezte viszont, hogy a lány nem kitörő lelkesedéssel készülődik. Látta, hogy csak ül az ágyán és a nyitott szekrénnyel szemez.
– Valami baj van? – kérdezte Réka, Helga anyukája.
– Nem mondtam el mindent.
– Értem. És most el szeretnéd mondani? – kérdezte, mire Helga csak némán bólintott, és egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából. Anyukája leült mellé, megsimította haját, és csendben várt.
– Szóval, meséltem, hogy nyertük meg a versenyt azzal a roncs autóval – kezdett bele Helga, mire anyukája csak bólintott. – De nem csak nekünk támadt ez az ötletünk, illetve nem is igazán a mi ötletünk volt – folytatta, és ezúttal minden részletre kitérően mesélte el a történetet. Különös tekintettel arra a jelenetre, amikor a két csapat összetalálkozott a Tömő utcában.
– És Árpi tudhatta, hogy te végig próbáltad őket lebeszélni?
– Nem hiszem.
– És elmondtad neki?
– Nem. És... – ekkor a pityergés sírássá alakult.
– Mi történt?
– Nagyon csúnya dolgot mondott nekem.
– Mit mondott? – kérdezte Réka, de Helga csak hosszas szipogás után válaszolt.
– Kis szeplős pápaszem – mondta, és tovább potyogtak a könnyek a nagy szemüveg mögött.
– Ez igazán nem volt szép tőle. Még akkor sem, ha azt hitte, hogy szereped volt a gaztettben. Mégis.
– Mégis mi?
– Az, hogy itt ülsz, ilyen komoran, amikor vidáman készülődhetnél is, azt jelzi, hogy a legjobb lenne, ha elmondanád neki. Biztos vagyok benne, hogy ő is bocsánatot fog kérni – mondta Réka, majd ott hagyta a szobában Helgát, hogy döntsön legjobb belátása szerint.

Árpiék befejezték az ebédet. Hiába a rossz kedv, a rántott csirkecomboknak sikerült legalább arra az időre feledtetni a gyötrő érzéseket. De hiába, a csirkecombok se tartanak örökké. Befejezték az ebédet, és ahogy szoktak, a család csendespihenőhöz készült. Egyszer csak váratlanul füttyszó hallatszott az udvarról. Árpi nem hitt a fülének. Nem tudta mire vélni. Ismerős volt a füttyszó, de az lehetetlen. Hiszen most van a koncert, gondolta. Belebújt a cipőjébe, kilépett az ajtón, a korláthoz sétált és onnan az udvarra tekintett. A délután homályában alig volt kivehető már az ecetfa leveleinek tűzvörös színe, de alatta ismerős alakot fedezett fel. Helga az. Nem ment el a koncertre? kérdezte magától Árpi, de egy módja volt, hogy választ kapjon a kérdésre. Mit tehetne ilyenkor? Amit mindig. Az ismerős füttyre, ő is füttyel felelt. Becsapta maga mögött az ajtót, és az udvarra sietett.
Ahogy leért az udvarra, Árpi és Helga lassan egymás felé sétált. Nem tudták, melyikük kezdjen bele mondókájába, végül Helga szólalt meg.
– Én...én le akartam beszélni őket. Elsőre is, és másodszorra is. Ne haragudj rám!
– Én is bocsánatot akartam kérni. Nagyon csúnyát mondtam, és azóta is bánt. Meg tudsz bocsátani?
– Igen.
– De mit keresel itt? Hogy-hogy nem mentél el a koncertre?
– Tudtam, hogyha elmegyek, akkor talán örökre haragudni fogsz rám. Ez sokkal fontosabb, minthogy valami Gábor kezet fogjon velünk több ezer ember szeme láttára.
– Sosem tudnék örökre haragudni rád. De örülök, hogy itt vagy.
– Én is örülök. Van kedved bejönni hozzánk? – kérdezte végül Helga.
– Persze. Csak felszaladok szólni anyának.

Ezután Helga és Árpi egész délután és este, a nyári kalandjaikat emlegették fel, és már azon törték a fejüket, hogy mi legyen a terv a téli szünetre. Időben fel kell térképezni az ideális szánkó helyeket, és ahol majd hógolyócsatákat lehet vívni. Többet fel sem merült köztük az a szerdai verseny, és a délután folyamán se gondoltak már arra a koncertre és a Tabánra.
A Tabánra, ahol az a bizonyos Gábor épp kiállt a színpad szélére, mikrofont ragadott és a közönséggel együtt egy dalba kezdett: Miénk itt a tér...

A történetet az LGT Miénk itt a tér c. dalának sorai ösztönözték.